Levelek Apámhoz

 Vajon egyszer majd megbocsátom magamnak az utolsó találkozásunkat? Hogy siettem, hogy nem maradtam?  Persze egyikünk se tudta, hogy ez az utolsó, egyedül ettől jobb.  De csak bejöttem, hoztam Nektek paradicsomot, amit előző nap szedtem, és ennyi. Adtál tökmagolajat. Nem kértem abból, amit főztél. Talán kimentettem magam azzal, hogy de hát a Bercinek otthon meg vannak számlálva az órái, sietek hozzá.  A kapuig kikísértél, mint általában. És mondtam, hogy a jövő héten már jövök majd.  Jöttem is, de Te nem voltál már ott. 

 Valahogy majd meg kell tanulnom nem félni Pécsen egyedül, ha sötét van. Eddig mindig tudtam, hogy bármi van, velem, az autóval, bármi, akkor hívhatlak. Most kit hívjak? Üres és idegen lett ez a város, és nem tudom, hogy tudok vagy akarok-e itt még lenni.

 Nem tudom felfogni. És nem tudom eldönteni, mit kellene tennem. Menni, azonnal autóba ülni és ott lenni? Mi értelme? Nem segít semmin és senkin. Nem tudom visszafordítani. Nem voltam ott, pedig talán ott lehettem volna. Hogy attól jobb lenne-e, azt se tudom. Semmit nem tudok. Megérteni sem tudom. Felfogni se tudom.

Persze ezt a bejegyzést visszadátumoztam, ahogy még sokat vissza fogok.  De az az elgondolás, hogy talán az életedben is kellett volna Rád szánnom legalább naponta annyi időt, amennyi alatt leírok valamit.   Utólag belegondolva a blogjaim nagy részét Neked (is) írtam, Tőled jöttek rá válaszok, és írás közben is eszemben volt, hogy Te olvasni fogod. De azért is írtam, mert az nekem is jót tett, és nem kellett volna abbahagynom, de most aztán végképp azt érzem, hogy ha írok is, olvasni senki nem fogja. Viszont talán ez nem is kellene számítson. Annyi mindent szerettem volna, szeretnék elmondani. Megkérdezni. Megérteni. De nincs mit megérteni, miértek nincsenek.