Levelek Apámhoz

 Nem vagyok valami jól, sőt. Azt nem értem, miért nem tudok, vagyok akarok írni már. Meg nem is csinálok fényképeket. Nem tudom, van-e összefüggés. 

Valamiért a 2000-es olimpia az utolsó, ami érdekelt. És emlékszem, Csollány Szilvesztert különösen nagy hősnek láttam. Már ő is ott van, találkoztatok, Apu? Tudod, már azt hittem, mindent jól csináltunk a dolgaiddal, de a robogó, amivel majdnem hazaértél... tudod, nem értem, miért nekem kell tudnom, miért nem a jogász jegyzőnek, hogy a kismotornak nincs forgalmija és bejegyzett tulajdonosa se. Miért nem ő tudja hivatalból a dolgát, és mondja, hogy azt vegyük ki, vagy oldjuk meg, de miért ő akad fenn és bénázik ezen, és húzza az időnk? Miért ilyen alkalmatlan mindenki? Miért ilyen nehéz minden? Nem mindig érzem, hogy én ezt bírom sajnos. Hiába tudom, érzem, hogy segítesz. Én nem te vagyok, hiába szeretnéd.

 Hát szia Bécsből. Ma át kellett állítanom a biztosításos felületeden az email címed és a telefonszámod a sajátomra. Olyan érzés, mintha csalnék, mintha elloptam volna valamit, mintha megint egy kicsit jobban a megszűnésbe taszítottalak volna. Utálom ezeket az ügyintézéseket, nagyon szeretném, ha többet már nem kellene.

 Új év lett. Ahogy éjfélkor elkezdték fellőni a tüzijátékokat, könnyek jöttek a szemembe. Ez az az év, amit már nem éltél meg. Te se hitted volna szerintem soha életedben, hogy ez az év nem fog megadatni. Neked se, nekünk se.  Ez az az év, amit meg kell tanulnunk másképp élni. Terhelve nehéz dolgokkal, mint a hagyatéki, nehéz döntésekkel, szomorú terhekkel. De ennek az évnek is az élet évének kell lennie. Nem szólhat a halálról. Te sem akarnád.