Levelek Apámhoz

 Egyszer kamasz koromban, amikor rettentően szenvedtünk saját érzésünk szerint Matyival, a nagy Alfában ültünk hazafelé, és azt mondtad. Kevés emberért érdemes élni, de egyetlenért sem érdemes meghalni. Milyen igazad volt. Sokszor eszembe jut.  De arról nem mondtál semmit, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik nélkül nem érdemes, de legalább is eszméletlen nehéz élni. Nem bírom, Apu.  Eldönteni se tudom, mi legyen a házaddal. Segíthetnél.

 Az egyik legnehezebb, hogy el kell fogadni, hogy megy minden tovább. Mások élete. Meg a miénk is. De nem veszel részt benne.

Szilárd meggyőződésem volt mindig is, hogy a halál után nincs semmi. Az eszemmel ezt most is tudom, mégis szeretnék biztos már másképp tekinteni erre. Vagy hinni, hogy nincsenek véletlenek, hogy odaát vagy, és segítesz, igazgatod az utamat. Annyi minden kérdés, nehézség volt, most meg mintha egyszerre nyílnának ajtók, mintha egy irányba mutatna minden.  A munkahelyem, a közéleti szerepvállalásom, a lakhatásom... mintha minden, ami eddig csak szenvedés és vánszorgás volt napról napra, minimális elismeréssel, most elrendeződne.  Úgy szeretném, ha ezekről tudnál.